Egy decemberi napon jelenésünk volt az ügyvédnél, kora délelőtt, jó messze vidéken, mert egy adás-vételt kellett lebonyolítani vele.

Hajnali ötkor volt az ébresztő, mert hatkor már a kocsiban kellett lenni egy megreggelizett, felöltözött, nyűgös, óvodás gyerekkel együtt. Természetesen fél hatkor ez a bizonyos gyerek még aludt. Biztosan az zavarta meg a bioritmusát, hogy hétköznap volt és nem hétvége. Hétvégén mégiscsak könnyebb indokolatlanul korán kelnie.

Panaszkodott is, hogy ő aztán még soha az életben nem kelt ilyen korán, és ez valami rettenetes. Azért ezzel vitatkoznék, mert nem is tudom hány évig az volt az ünnepnap, amikor nem hajnali hat előtt ébredt reggel. Na, az volt a rettenetes! Állítása szerint ő annyira álmos, hogy végig aludni fog a kocsiban. Egy pillanatra elhittem. Még mindig bedőlök az ilyeneknek.

Amint beültünk a kocsiba, a gyerek szeme kipattant, a szája kinyílt, és innentől kezdve három órán keresztül nemhogy alvás nem volt, de csend sem. Azt viszont meg kell hagyni, hogy most nagyon szépen utazott, nem kezdett el már a tizedik percben nyűglődni, mint Szamár a Shrekben, hogy ott vagyunk-e már. Félve írom le, de egyre türelmesebb.

Abban a pillanatban ahogy felhajtottunk az autópályára, egyből kiesett Bence (5.5) kezéből a plüssállat amivel éppen bábozott. Nyilván oda, ahol nem értem el bekötve, így máris itt volt az első be nem tervezett megálló. Gömbit – a sünit – gyorsan felkaptam a földről, leporoltam, és már mentünk is tovább.

De maradjunk pozitívak, legalább Űrli most nem esett le.

Űrli egy marslakófej-alakú, némileg takony állagú stresszlabda, ami egy úfószerű naprendszerben utazik a kocsiban. Igen, tudom, őrület. Csináltam róla képet. Elég fura tapintása és anyaga van. Ha ő leesik – márpedig elég gyakran megtörténik, hogy kiesik az „űrhajójából” – akkor egyből ráragad minden kosz. Őt nem elég csak felvenni, hanem le is kell mosni az erre a célra rendszeresített, kocsiajtóban tárolt, százéves ásványvízzel.

Ha olyan helyre esik le menet közben, ahol valami csoda folytán elérném, akkor is instant agybajt kapok tőle, mert mindenképpen meg kell állni lemosni. Mondtam, hogy stresszlabda. Persze megtörölni nem lehet, mert akkor a papírtörlő is ráragad. Ha vizes Űrlivel indulunk útnak, akkor duplán izgulhatunk, hogy vajon leesik-e vizesen is, mert úgy még gusztustalanabb lesz és állhatunk meg újra. Emiatt Űrlit ilyenkor beleparancsoljuk a gyerek hányósvödrébe amíg meg nem szárad. Az a biztonsági zóna. Ha esetleg lehányja – de nem fogja – akkor is le lehet mosni, rosszabb már nem lesz.

Mindketten teljesen készen voltunk ettől a korai indulástól, kivéve természetesen a gyereket, aki megállás nélkül csacsogott.

A következő benzinkutas pihenőnél meg is álltunk, mert kávé kellett azonnal. És pisiszünet. Aztán kezdődött a könyörgés a gyereknek, hogy ő is menjen el, mert ez az utolsó vécés lehetőség. Persze nem akart, úgyhogy további könyörgés következett.

Közben éhesek is voltunk, mert ki a nyavalya tudott hajnali ötkor enni? Mármint Bencén kívül, aki legalább pár szem kekszet bekapott még gyorsan indulás előtt. Már több mint két órája felkeltünk, jó lett volna valami étel. A benzinkúton semmi egyszerű szendvics nem volt, mindenbe belecsempésztek legalább egy sütőtök krémet vagy tonhalat vagy valami hasonló váratlan dolgot, amit az ember nem feltétlenül kíván reggel fél nyolckor éhgyomorra elfogyasztani. Így a kávészünet után a kocsiban ettünk pár falatot az előző nap vásárolt, jó száraz, morzsázós kakaós csigából és ehhez hasonló dolgokból, amiket reggel otthon az indulás előtt találtunk, és bedobáltunk a táskába. Bence persze nem kért semmit. Nem hibáztattam érte.

Hipp-hopp el is repült egy óra ezzel a „gyors” szünettel, de legalább kicsit összeszedtük magunkat. Na, ezért (is) tart minden utazás ilyen sokáig nekünk. Mentünk tovább. Újabb be nem tervezett szünet következett, immár a harmadik.

Meg kellett állni orrot szívni.

Máshogy már nem volt orvosolható a takonyhelyzet. A kocsiban egy szájjal szívós orrszívó van végszükség esetére rendszeresítve, ami gusztustalannak hangzik, de nem az, és meglepően hatékony. Nem sokszor használtuk, de amikor igen, akkor nagyon jól jött.

Nekem kicsit ilyen nosztalgikus, gyerekkori hányingerem volt a korán reggeli éhgyomorra autózástól egy nagy adag felnőttkori refluxszal fűszerezve, Timi pedig pont akkor kapott be egy újabb falat száraz kakaós csigát, amikor szóba került, hogy ki kellene szívni Bence orrát, mert ez máshogy nem jön ki, hiába fújja.

Egymást túllicitálva próbáltuk rávenni a másikat, hogy most inkább ő csinálja, mert jelenleg mindketten behányunk ennek a gondolatától is. Közben Bence nagyon szórakoztatónak találta ezt a szájjal szívós orrszívó dolgot, és szívesen kiszívta volna saját magának az orrát. Egy pillanatra el is gondolkoztam rajta, hogy miért ne, végül is meg tudná már csinálni, csak féltem, hogy közben véletlenül lenyeli a szívóka részét, úgyhogy gyorsan elhessegettem a gondolatot, és nem kockáztattunk. Nem volt beteg, de az orra az persze elindult rendesen, mert mikor, ha nem most.

Az utazás további része nagyjából eseménytelenül telt, egész jól tartottuk a kényelmesre szabott menetrendet.

Ekkor a gyerek bejelentette, hogy neki bizony fáj a hasa.

Eddigre már lejöttünk az autópályáról, és kis településeken keresztül utaztunk, ahol nem igazán tudtunk volna semmilyen vécészünetet tartani. Eddig nem nagyon mondott ilyet, hogy fájna a hasa, úgyhogy ez új volt.

Innentől kezdve az út hátralevő részén azon szorongtam, hogy mi van, ha pont most kapta el életében először a fosós-hányós vírust. Ráadásul, ha így van, akkor hogy fogunk majd három órát autózni vele visszafelé is?

Igaz, hogy tartunk egy összecsukható bilit a csomagtartóban – ez az egyik rémálmom, hogy azt valaha használni kell – de mégsem nyithatom ki egy Lidl parkolóban, hogy na, akkor hajrá, most kakilj ebbe a zacskóba fiam. Hideg decemberi nap volt, meg különben is. Mondjuk a csomagtartóba be tudott volna ülni vele, mert egyterű a kocsi, nagy belmagassággal, és nézelődhetett volna közben meg ilyenek, de azért nem szívesen kísérleteztem volna ezzel sem.

(Fun fact, egy másik alkalommal kiderült, hogy csak az összecsukható bili van a csomagtartóban, de a hozzá tartozó speckó zacskók elvesztek, így meg semmi értelme az egésznek, mert a bili az tulajdonképpen csak egy alj nélküli ülőkeret.)

Szerencsére semmi ilyesmiről nem volt szó. Azért biztos, ami biztos, tényleg megálltunk egy Lidl parkolóban, hogy kicsit kinyújtóztassuk a gyerek hasát, és megnézzük, hogy mi a helyzet. De minden rendben volt. Ez már a negyedik be nem tervezett megállónk volt egyébként.

Végül 15 perccel a megbeszélt időpont előtt sikeresen megérkeztünk az ügyvéd irodája elé.

Bementem, aláírtam, kijöttem.

Az ügyvéd után visszatértem a parkolóba a többiekhez, gyorsan ittunk egy taktikai kávét a cukrászdában – igazából csak a mosdót szerettük volna használni, mert egy vidéki kisvárosban nagyon nem egyszerű erre megoldást találni – majd elindultunk keresni valami ételt, amit hajlandó lett volna végre megenni a gyerek, mert semmit sem kért, és hajnal óta nem igazán evett. Végül egy diós kalácsra esett a választásunk.

Visszamentünk a kocsihoz, előkaptuk a frissen vásárolt ételt és egyszerre tört ki belőlünk Timivel Tereskova méltán híres „Diós kalács” című száma, és boldogan énekeltük a gyereknek, hogy:

„Rád vááár mááár a dióós kalááács.
Hiába vár, hiába vár.”

Ettől mindenki egyből feldobódott, pedig már nagyon nyúzottak voltunk. Bencének nagyon tetszett, hogy teljesen indokolatlanul és váratlanul Timivel egyszerre zendítettünk rá erre a remekműre, ezért véletlenül jókedvében elkezdett enni. Mi pedig örültünk, hogy így hajnal öt után lassan hét órával végre újra eszik pár falatot. Természetesen ezen felbuzdulva tovább bíztattuk, hogy

„Neked sütöttem délután,
Ne tétovázz, kapd be már babám!”

És Bence vígan falatozott. Egy idő után próbált ő is bekapcsolódni az éneklésbe, természetesen a „kapd be már babám” szófordulat volt, ami leginkább megmaradt benne, mert annak volt a legtöbb értelme az ő kis világában, hiszen egész nap evésre buzdítottuk. Ez így kontextusában teljesen rendben van, de azért remélem, hogy máshol nem csak ezt a részt fogja énekelgetni a szövegkörnyezetéből kiragadva. A szám többi részét sajnos magunkban kellett tartani, mert nem gyerekkompatibilis a szöveg.

A nap hátralevő része már nyugalomban telt, hazafelé valahogy mindig gyorsabb az út. Bence nyilván jól kialudta magát visszafelé a kocsiban, így mire mi hullafáradtan megérkeztünk és levetettük volna magunkat az ágyra, hogy a fejünkből kibambulva agonizáljunk egy kicsit, addigra ő már újra pörgött. Ilyen ez.

És hogy hová vezetett mindez?

Röpke négy hónappal később valahogy így lettem földbirtokos az isten háta mögött én, egy bogaraktól rettegő pesti lány, aki már gyerekkorában is inkább a házban olvasott a vidéki nagymamájánál, ahelyett, hogy kiment volna az udvarra.

Izgalmas idők jönnek.

Viszlát komfortzóna.

---

Következő rész – 2. A birtok
Előző rész – 0. Előszó