Egyenesen hazahozni a gyereket az oviból nagyon haladó szintű technikákat igényel, mert ő még akkor játszótérre szeretne menni, de van az úgy, hogy valamiért aznap muszáj kihagyni a játszót és egyből haza kell jönni. Ilyenkor az elsődleges cél a gyerek lakásajtón belülre juttatása, hogy már csak ott csúcsosodjon ki a borítékolható és teljesen jogos kiborulás és ne mondjuk a földszinten az első lépcsőfokon ülve. Otthon azért csak könnyebb kezelni a helyzetet. Már amikor.

Ezentúl heti kétszer tornára kell vinni Bét, egy elég szerencsétlen időpontban. Ez azt jelenti, hogy ilyenkor egyenesen haza kell jönni az oviból (nincs játszótér), itthon ennie kellene, de úgy viszonylag rendesen, elintéznie az esetleges mindenféle ügyeket, átöltözni, kicsit még játszani és utána újra elindulni itthonról és eljutni tornára, ahonnan gyerek időben mérve késő este érünk majd csak haza. Ez a terv. Ez pedig az első alkalom, lássuk, hogy ment.

A valóságban ez úgy néz ki, hogy vigasztalhatatlanul szomorú és dühös lesz, mert kimaradt a játszótér így természetesen enni egyáltalán nem akar ebben a lelkiállapotban (pedig tök éhes már ilyenkorra és ugye hosszú még a nap), rávenni pedig semmire sem lehet bármilyen kreatív módszert is vetünk be. Na, és akkor jussunk el TSMT-re majd időre és ott lehetőleg működjön is együtt. Innen szép nyerni.

A torna kb 15 perc gyaloglásnyi „távolságra” van egy felnőttnek (kocsival öt perc se, de mostanában gyakran nincs autónk), de délután, fáradt gyerekkel ez olyan 25-60 perc körül bármennyi idő lehet gyalog vagy igazából bármivel kocsin kívül, ez ugye attól függ mennyire együttműködő épp. A fentebb kifejtett állapotban nem az. Tömegközlekedéssel ugyanannyi idő odaérni mint gyalog, de inkább több. Igazából senkinek sem jutna eszébe ide tömegközlekedéssel menni, mert egyáltalán nem visz közelebb a célhoz, viszont macerás. Na, de egy gyerek máshogy működik!

Hajlandó jönni, de csak ha villamossal megyünk. Jó. De csak régi villamos jó. Oké. Van még időnk bőven, három éve először van bérletem, hozza csak vissza az árát, miért is ne villamosozgathatnánk csak úgy hobbiból egy fél órát ide-oda torna előtt? Majd várunk egy régi villamost persze.

Ez is megvolt, régi villamos jött ráadásul viszonylag hamar, így mindenki boldog volt. Nagy kerülőkkel, de eljutottunk tornára. Ott szerencsére az utazástól feldobódva nagyon együttműködő és ügyes volt. Én abban is elfáradtam, hogy néztem.

Mire végzünk már sötétedik. Természetesen hazafelé sem lehet opció a gyaloglás, túl egyszerű lenne és túl gyorsan hazaérnénk. Miért is ne mennénk helyette egy megállót trolival és egyet villamossal? És közben még gyalogolhatunk a megállókig ugyanannyit mint amennyi az egész út lenne, ha inkább a logikus megoldást választanánk.

– Szerinted is jó ötlet, Mami? – kérdezi Bé boldogan.
– Persze kisfiam, én is erre vágyok most a legjobban egy hosszú nap után, hogy minél körülményesebben érjünk haza. (Mi lesz velem ha majd megérti a szarkazmust?)
– Akkor jó!

Örül, akkor mi is örülünk.

Amíg elsétáltunk a troli megállóig addig egyébként a hazaút gyaloglós részének az egyharmadán túl is voltunk, de várjunk inkább 15 percet (nyilván pont elment az orrunk előtt) amíg jön az a szép piros busz ami elvisz minket tök másfelé, mint amerre egyébként mennünk kellene. Megvárjuk persze, mi mást tehetnénk, legalább a kényszerpihenő alatt bele tudok szuszakolni egy kis ételt a gyerekbe. Már este fél 8 van, én is éhes vagyok, szomjas vagyok, öt óta úton a gyerekkel ilyen-olyan járműveken a tőlünk egy köpésre lévő tornára, baromira nem akarok már itt lenni én sem.

Troli letudva, mentünk vele egy egész megállót, lehet várni a villamost újabb egy megállóért és fohászkodni mindenhez is, hogy a hulla fáradt gyerek valahogy ne boruljon ki azon, hogy 99%, hogy új villamos fog jönni (pont láttuk elmenni a régit). Kétségbeesetten összenézünk T-vel és próbáljuk felkészíteni rá a gyereket (és magunkat), hogy ha új jön akkor bizony most azzal is elmegyünk, lesz ami lesz.

– De én a régit szeretem, mert azon nincs légkondi, meg annak van ilyen orra.
– Hogy micsoda?
– Hát orra. Az elején meg a hátulján.
– Jaaa, ütközője! Így már minden világos.

Igaza van, ezzel aztán legfeljebb a bajuszos villamos tudna versenyezni. Lehetne ilyen villamosos kártyajátékot csinálni, hogy mittudomén a hannoveri villamos üti a caf-ot, a mosolygós combinó mindkettőt, a bajszos combino meg a legerősebb. Ja nem bocs, hogy is felejthettem el, a mindent vivő a debreceni villamosokból a régi, amelyik kék. Na mindegy, várakozás közben elnyomok egy újabb fohászkodást magamban, hogy novemberben légyszi legyen majd bajuszos villamos és meg tudjuk nézni azt is, különben itt egy kisfiú nagyon szomorú lesz, ha a mosolygós villamosokat nem matricázzák át végre. A szülei meg nagyon frusztráltak lesznek. Ezek komoly dolgok, komplett családok boldogsága múlik azon, hogy épp milyen villamos jár. Őrület. Valaki ilyet mondott volna nekem négy éve azt kiröhögöm. Most magunkat szoktam. (Hétvégén például kisebb botrány volt, mert villamospótló busz járt)

Közben felbukkant a távolban a villamos. Régi!

Egyszerre könnyebbültünk meg T-vel, Bének pedig fülig ér a szája. Én ennek a hannoveri vagy milyen vacaknak életemben nem örültem még ennyire. A gyerek csillogó szemekkel haza jutott és csak otthon jött ki rajta a fáradtság, ami olyan mintha megnyertük volna a jackpotot. Mission completed! Persze most a következő alkalomra is villamossal akar menni. Régivel. Kicsit most azért szorongok ezen, mert holnap egyedül viszem tornára.

(ui: nem viszem bringával, mert már nem futóbringája van, hanem rendes ami baromi nehéz és ha ovi után fáradtan kitalálja, hogy inkább vegyem fel és még a bringáját is hozzam akkor ott van végem)

(Kiemelt kép forrása: Saját, a debreceni kék fényvillamos, ami a jolly joker, ez mindent üt)