Erdőjárás, avagy túlélési technikák gyerekkel

A „falkánkba” illeszkedés szempontjából három elvárásunk volt a gyerek felé mielőtt megszületett:
– szeressen kirándulni,
– kempingezni és
– evezni.

Ennek megfelelően már egészen kicsi korától sokat hordtuk erdőbe. Eleinte, amíg csecsemő volt addig nagyon könnyű volt, mert hordozóban magunkra kötözve vittük és ugyanúgy tudtunk túrázni, mint máskor. Gyűjtöttük a kilométereket, csak a felszerelésünk összetétele változott. Ilyenkor legfeljebb annyi volt a nehézség, hogy mondjuk erdőben pisilni azért nem volt könnyű felkötözött gyerekkel, de bele lehetett jönni ebbe is. A termoszunkban tea helyett forró vizet vittünk és a legfurább helyeken kevertük az erdőben a tápszert, vagy pelenkáztunk (és utána cipeltük magunkkal a műsoros pelenkákat is), vagy épp fura rugózó, ringató lépésekkel folytattuk a túrát, ha épp úgy kívánta a helyzet, hogy attól tudott elaludni baba Bé.

Aztán kicsit nagyobb lett. Bár még tudtuk (volna) hordozni, de már nem maradt meg hosszabb távon benne, mert megtanult járni és majd ő jön ugye, de nyilván sosem arra ment amerre szerettük volna. Ekkor még bármikor be tudtuk tenni azért a hordozóba, ha elfáradt és legalább úgy könnyebb volt cipelni mint kézben. Ebben az időszakban rengeteget kirándultunk különböző erdők szélére, de szinte sosem jutottunk be, mert folyton kitört valami botrány még előtte vagy épp csak egy száz méteres szakaszt sikerült bejárni, de azt legalább jó sokszor, mert azon rohangált/billegett oda-vissza rengetegszer.

Utána jött a kismotoros/futóbringás korszak, akkor már stabilan járt, jött-ment, egész nap meg sem állt, megint be lehetett merészkedni az erdőbe. Túl sokat még ekkor sem haladtunk, de azért itt már volt amikor jól jött ki a lépés. A hordozót nem vittük többet, mert nem bírtuk el már benne a gyereket, helyette többször kirándultunk úgy, hogy végig lógott rajtam felkötve a futóbringa, hogy ha elfárad a gyerek akkor inkább azzal jöjjön és ne akarja felvetetni magát, mert nem bírjuk kézben cipelni már annyit. Ez is egy érdekes korszak volt.

Aztán most van ez az ovis lét. Ez már ugye maga a kánaán, lehet beszélgetni, tud bőven sétálni, nem kell magammal cipelni a fél házat, ha kimozdulunk (csak a negyedét), bejutunk újra az erdőbe, minden szuper. Egészen addig, amíg nem közli, hogy ő most elfáradt, nem tud tovább jönni és vegyem fel. Ez egyébként teljesen random helyzetekben történik, van amikor indulás után tíz perccel, van amikor a „túra” felénél, de jobb napokon már csak a vége felé. Felvenni már max ilyen pár percre tudjuk, de az sem esik jól. Amennyire leépültünk az elmúlt években, magunkat cipelni is kihívás.

Na, akkor ilyenkor mi legyen?

Eleinte amikor ez történt próbáltuk felváltva cipelni kicsit, de tényleg nem bírjuk már, ezért jöttek a kreatív megoldások.

Íme néhány gerinckímélő módszerünk, ha a gyerek nem akar tovább sétálni kirándulás közben:

1. A klasszikusok:

• Na, ki találja meg a következő turistajelzést a fán?
  Ez a kedvencem, mert egyszerű, minimális energiabefektetést igényel, szuperül lehet haladni vele és még tanul is belőle.
• Nézd, ott egy makk/gesztenye/gyík/bazi nagy bogár!
  Mindez persze olyan hangsúllyal előadva, mintha a világ legizgalmasabb dolgát találtuk volna meg éppen. Ez annyira nem haladós mint az előző, mert nyilván megáll megnézni, de tök jól kizökkenti a vegyél fel állapotból. (Minden ilyen nézd ezt meg azt dologra az a reakciója, hogy „Hol?” és már rohan is megkeresni, rendezkedni, mikor épp mit.)
• Ki találja meg a következő madáretetőt?
  Haladó verzióban opcionálisan kiegészítve a számoljuk meg mennyit találunk felkiáltással.
• Keressünk csigát!
  Bé nagy csiga rajongó, fél szemmel tudat alatt is mindenhol csigát keresek már biztos ami biztos, ki tudja mikor kell bevetni, hogy nézd, ott egy csiga! Egy időben minden csigaháznak amit meglátott az erdőben elénekelte a „Csigabigagyejekit”, ami nagyon cuki volt, de eléggé visszavetette a tempót. Meg persze sajnáltam, mert olyan lelkesen énekelt, de sosem jött ki egy csiga sem.
• Keressünk „rókalyukat!”
  Ez mondjuk viszonylag kevés helyen működik, de sokszor segített már. A „nézd mekkora lyuk van itt” is beválik (ilyen bogár vagy ki tudja milyen lyukak is jók).
• Nézd mennyi hangya/bodobács/akármi szaladgál ott!
• Hűű, nézd mekkora kidőlt fa!
  Egyszerű, de nagyszerű, közben haladunk és mutogatunk.
• Keressünk fatuskót amire fel lehet állni! Ki találja meg a következőt?
  És a „fáradt” gyerek máris páros lábbal ugrál le a tuskókról…
• Nézd, milyen mohás ez a kő és milyen puha!
• Hallod milyen szépen csicseregnek a madarak? Mi volt ez? Fakopáncs? Hol lehet, te látod?

2. Középhaladó:

• Előre tervezünk és beszervezünk legalább még egy gyerekkel/kutyával/kipihent felnőttel rendelkező családot a kirándulásra.
  Sajnos ez ritkán jön össze, főleg mert általában kb aznap találjuk ki, hogy mi legyen.
• „Mami csoda zsebe” amiből ilyenkor elővarázsolódnak helyzettől függően a következő dolgok: nagyító, elemlámpa (a tekerős típusú külön érdekes), különféle dinoszaurusz figurák, valami szatyorféleség kincseket gyűjteni esetleg egy térképszerűség. De vigyázat! Ez nagyon fontos! Kisautót ne adjunk ilyenkor! Azt előkapni ebben a helyzetben nagyon kontraproduktív, mert akkor aztán nem lesz továbbhaladás, mivel egyből leguggol és az úton fogja tologatni amiből nehezebb kirángatni mint bármi másból.

Aztán persze van olyan, hogy már semmi sem működik a fentiekből, mert bár próbáltál jól időzíteni, de mégis egyszerre lett álmos, éhes meg még ki tudja mi. Ilyenkor a haladó technikákban van már csak minden reményünk.

3. Haladó:

• Van az úgynevezett „Térdgyilkos mondókázás” vagyis a „sétálunk, sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk, csüccs” végtelenítve.
  Ez sajnos egy bizonyos kor felett nem igazán működik már. Ha a csüccsöt el akarom lógni, akkor persze jön a „Mamiiiii, te is csináld!!” Oké, reméljük nem kerülök be a hírekbe és nem kell majd hívni a speckó mentőket, hogy vmi középkorú, nagydarab nőt ki kellett targoncázni az erdőből lábsérüléssel. Lecsücsülök persze.
• Ha minden kötél szakad akkor ott van még a „Végső elkeseredés bújócska” is.
  Ez az utolsó lépés mielőtt kénytelenek lennénk mégiscsak felvenni a tök nehéz gyereket és utolsó lehelletünkkel megpróbálni cipelni, amennyit csak tudjuk. Ez abból áll, hogy egyikünk „előreszalad” és mindig „jól” elbújik valami útmenti fa mögé, a gyerek meg fülig érő szájjal lohol utána megkeresni. Aztán megint előreszalad, megint elbújik és így tovább. Azért végső elkeseredés, mert szaladgáljon a halál, de még mindig jobb mintha 15+ kilót kellene plusszban a kezemben cipelni. Cserébe ezzel aztán lehet haladni rendesen. Kivéve ha orra esik valami kőben/gyökérben szaladgálás közben a gyerek, mert akkor vissza a start mezőre, onnan már csak a sírva cipelés marad.

Na, valahogy így kirándulunk mi gyerekkel.

Látható, hogy ez nem az a kimegyünk a természetbe, de jó csend van, beszívom magamba a nyugalmat kategória már, hanem egyelőre kőkemény munka. Főleg nekem aki csak csendben szeretne merengeni és egyáltalán nem beszélni és a természetben visszatöltődni. Nem csoda, hogy ahogy kitette a lábát otthonról Bé és lett pár gyerekmentes napunk, teljesen egyértelmű volt, hogy kirándulni megyünk az összes létező időben amikor az időjárás engedi. Csendben. Nyugiban. Végig a tervezett útvonalon és nem egy helyen lecövekelve vagy visszafordulva az első szakaszról. (És milyen szuper volt!)

De szerintem közel már a cél és együtt is hamarosan eljutunk ide, legalábbis nagyon remélem. Kitartóan dolgozunk rajta. Mondjuk én közben azon is, hogy ne egyszerre beszéljen mindenki, de az egy másik project…

Nektek vannak ilyen módszereitek vagy csak nálunk ilyen nehéz/körülményes minden?

(Kiemelt kép forrása: Saját kép, egy „hű, de izgalmas fa”)