Kellemes tavaszi nap, délután négy óra múlt, végre világosban indulhatok órára. Rövidnadrág, póló, hátamon a gitár, elsétálok a trolihoz.

A trolin

A buszon most is, mint minden hétfőn, ugyanazon a helyen ül ugyanaz a fiatal srác egy rejtélyes hangszerrel. Ősz óta találgatom, hogy mi lehet az, de végül annyiban hagytam, hogy biztos valami fúvós dolog. Mindig megnézem, hogy rajta van-e a buszon, mert onnan tudom, hogy időben vagyok. Néha, ha iskolai szünet van, akkor nem jön. Két megállóval száll le korábban, mint én. Ma menetiránynak háttal ültem, így láttam amikor leszálláshoz készülődött. Megállapítottam, hogy ő is ugyanúgy a cipőjére/lábfejére helyezi a hangszerét a buszon, mint én (és még valószínűleg sokan mások). Ez valamiért megnyugtatott.

A furcsa hangszeres srácon kívül állandó utastársaim még: egy kisnövésű nő és a barátnője/munkatársa/lánya. Nem tudom pontosan, mert mindig zenét hallgatok, csak látni szoktam őket, hallani nem. Mindig jókedvűen beszélgetnek, nevetgélnek, talán munkából tartanak hazafelé. Szeretem, hogy ott vannak, mindig olyan vidámak.

Két troli közt

Amikor leszállok és sétálok a másik troli megállóhelye felé, mindig szembejön velem egy anyuka és két kisiskolás fia. Amiért különlegesek, hogy kissé szokatlanul, de szerintem nagyon kedvesen közlekednek. Anyukának valami probléma van a lábaival és kicsit nehezebben jár, mint mások. Nem használ hagyományos segédeszközt (lehet, hogy máskor használ, azt nem tudom), hanem a két kisfiú megy picit előtte jobbról és balról és ő valamennyire rájuk/az iskolatáskájukra támaszkodik, abba kapaszkodik. De csak olyan finoman, éppenhogy. Így vonulnak ők hárman a megszokott koreográfiával, mindig ugyanabban az időpontban. Legalábbis hétfőnként. Valamiért nekem ez egy kedves kép. Látom mögötte a munkát, hogy mennyi erőfeszítésébe kerülhetett, hogy egyáltalán járni tudjon, eszembe jut egy dokumentumfilm amit a Pető intézetről láttam még régebben (meg kellene nézni megint), megcsodálom, hogy milyen jól megoldják a helyzetet. Persze semmit sem tudok róluk, de örülök, ha látom őket.

Megyek tovább néha busszal, néha gyalog. Ma kifejezetten örülök, hogy végre megint látom napsütésben is a Stefánián az épületeket.

Dürernél

Van egy portásbódé a bejáratnál. Akárhányszor jövök a portások mindig hatalmas mosollyal és integetéssel fogadnak, mintha régi ismerősök lennénk, de ez már a kezdetektől így van. El nem tudom képzelni, hogy miért. Korábban azt hittem, hogy mivel mindig sötétben érek ide, ők csak azt látják a bódéból, hogy időnként kisebb vagy nagyobb fekete masszák érkeznek, hátukon vagy kezükben gitár és mind olyan egyforma, az a biztos, ha mindegyiket vidáman üdvözlik. De világosban is csinálják, szóval ők ilyen jókedélyű népek. Furcsa csak úgy jókedvű embereket látni, főleg miközben dolgoznak.

Próbaterem

Arra számítottam, hogy Mackó (barátainak csak Maci vagy Mackóka) az energikus kisfiú, aki akkor jár dobra amikor én gitárra, megint a folyosón fog hosszában höngörgőzni, miközben egy kislány sikongat, az anyukája pedig egy perc alatt kimondja százszor a Mackóka nevet különböző hangsúlyokkal. De Maci ma egy laptop előtt üldögélt csendesen és békésen.

Órán

Kiderült, hogy amit egész héten gyakoroltam és eléggé megszenvedtem vele, azt most teljesen máshogy fogjuk játszani. Ettől nagyon elkenődtem. Már éreztem, hogy rajta vagyok a hisztivonaton, de akkor mondta a tanár, hogy úgy is lehet játszani ahogy gyakoroltam a kottából, úgyhogy elhárult a vész. Jövő héten viszont a szólót vesszük (most először) és húrelmélet is lesz, szóval a hosszú távú helyzet mégiscsak aggasztó.

Bábszínház

Este találkozóm volt egy idegennel a Bábszínház művészbejárójánál. Vagyis ott kellett volna bemennem, de inkább megvártam amíg kijön értem. Furának éreztem volna csak úgy bemenni. Amíg várakoztam kijött onnan két rendőr és három átlagos ember és elmentek egy villogó rendőrautóval. Ezt egy jelnek tekintettem, hogy tényleg jobb lesz ha inkább kint várok. Egyébként azért keveredtem ide, mert egy tök idegen ember az egyik facebook csoportból felajánlotta, hogy megcsinálja a multieffektem elromlott adapterét csak úgy, jófejségből. Itt hangtechnikus és előadás után gyorsan megszereli nekem. Kiderült, hogy nincs mit csinálni rajta, mert nem azzal van a baj, valószínűleg a kütyüben van a hiba. Azért adtam neki egy nagy oreos milkát, mert mégiscsak fáradozott miattam. Cserébe körbevezetett minket (itt már nem voltam egyedül, vittem erősítést, új hely, új ember, nem az a helyzet amiben kényelmesen mozgok) a Bábszínház kistermének a zsinórpadlásán, megnézhettük az éppen véget ért Alföldi rendezés (A képzelt beteg) díszletét felülről. Nem is tudtam, hogy felnőtteknek szóló műsor is van itt. Aztán megnéztük a nagytermet is onnan ahonnan a hangtechnikus és a világító látja. Nagyon izgalmas volt, elég szuper díszlet volt bekészítve. Közben színészek jöttek-mentek, mindenféle jelmezek közt bolyongtunk a hatalmas épület útvesztőiben. Erre azért nem számítottam reggel amikor felkeltem, hogy a Bábszínház zsinórpadlásain fogok nézelődni ma este. Mivel a problémám nem hárult el, felajánlotta, hogy a kütyüt is megnézi és megcsinálja a csatlakozást, úgyhogy majd legközelebb csinálok valami bábos lesifotót, ma váratlanul ért ez a rögtönzött túra.

Egyébként utálok idegenekkel találkozni, új helyekre menni, szívességet kérni-kapni, ingyen kapni valamit és ezt enyhítendő mégiscsak rátukmálni valakire valami jelképes dolgot, teszem azt egy csokit. Ahhoz képest egész jól sikerült.

Íme hát egy introvertált random délutánja. Miközben bedugott füllel szótlanul meredek magam elé a buszon, utcán, akárhol, odabent a fejemben azért elfoglalom magam.

(Kiemelt kép forrása: Saját, az ominózus multieffekt)