A pokol új bugyrai, avagy előadások gyerekeknek

Nemrég sikerült teljesen önként beszaladnom abba a bizonyos erdőbe.

Bé mindig olyan lelkesen várja a hétvégét, hogy menjünk „izgalmas helyekre” és most volt pár unalmasabb hetünk ilyen-olyan okokból, ezért gondoltam csináljunk valami újat. Kocsi nélkül kicsit korlátozottak a lehetőségek, de végülis van még bérletem, menjünk be a városba. Ez a tömegközlekedést imádó gyereknek már szinte egy komplett program úgyis. Nekem mondjuk rémálom, mert végig azon szorongok, hogy mi van ha valami tök rossz helyen kell pisilnie vagy ne adj isten kakilnia, de eddig szerencsére még egész jól megúsztuk. (Ennek a haladó verziója amikor tél van és jól be is van öltözve overálba vagy sínadrágba és olyankor jön a félelmetes „pisilni kell” mondat. Lehetőleg valami tömött buszon két megálló közt vagy valami bolt közepén. Lányos szülőknek külön respect.)

Na mindegy, valamiért éreztem magamban az erőt és vettem jegyet a belvárosba egy mese előadásra kettőnknek. Pont az egyik kedvenc meséjét adták elő, szóval garantált sikerre számítottam. Mondjuk az nem volt világos, hogy bábozni fognak vagy élőszereplős lesz, vagy mi fog történni, de gondoltam mindegy.

Nem volt mindegy.

Szerencsére csak 10 perccel az előadás előtt érkeztünk, így csak 20 (igen, késve engedtek be) végtelenül hosszú és hangos percet kellett az aulában várakozni kb. száz izgatott (=kiabáló) gyerekkel és elcsigázott szüleikkel együtt. Én már az alatt a 20 perc alatt túltelítődtem ingerrel olyan brutál hangzavar volt és éreztem, hogy talán mégsem volt ez olyan jó ötlet. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre bejutottunk a terembe. Adtak ülésmagasítót ami kedves gesztus volt, bár később kiderült, hogy haszontalan. Megkerestük a helyünket (utolsó előtti sor, így jár aki későn vesz jegyet), beüzemeltük az ülésmagasítót és vártuk a kezdést.

Majd Bé érdeklődni kezdett:
– Mikor kezdődik már?
– Mikor fognak már bábozni?
– Miért nem elöl ülünk?
– Miért kapcsolták le a villanyt?
Ez a néhány kérdés lement úgy tízszer kb. Darabja. Mindegyiket megválaszoltam és fejben jól vállon veregettem magam, hogy milyen türelmes vagyok.

Amíg vártuk a kezdést egy rövid pillanatig elgondolkoztam azon, hogy vajon mi fog ezen egy óráig tartani, mikor már milliószor olvastam ezt a mesét otthon Bének és maximum 10 perc az egész történet. Itt volt egy kis red flag, de akkor már késő volt. Ezt a kérdést még otthon kellett volna feltenni magamnak. Nem baj, ebből is tanultam.

Felmértem a lehetőségeimet. Gyakorlatilag a lehető legtávolabbi helyen ültünk az ajtótól, ráadásul az ellenkező oldalon és különben is, Bé várta ugye a bábokat (hiába), szóval ezen a ponton már mindegy volt, elfogadtam, jöjjön aminek jönnie kell. Azért annyi eszem volt, hogy a sor szélére vettem jegyet, biztos ami biztos. (Mióta egyszer beragadtam a Sorstalanság című filmre a sor közepén és 140 percig bámultam egy tarkót hátulról – nem, nem az előttem ülőét, hanem a mozivásznon – azóta mindig csak sor szélére veszek jegyet, jobb ha van kiút.)

Végre leült mindenki a helyére, többen sírtak és az előadás is elkezdődött. Bé kérdései nem értek véget.
– Mit csinál a bácsi?
– Mikor fog már bábozni?
– Nem is így van a mese!
– Mikor lesznek már bábok?!
– De ez nem is így van!
– Már mindjárt jönnek a bábok, ugye?!
Na, bábok azok nem voltak…

Az én kérdésemre is hamar lett válasz, úgy fog ez egy órán keresztül tartani, hogy az első fél órában nem történt nagyjából semmi, ment az időhúzás. Itt én már ilyen „kill me now” módban voltam. Csodáltam Bé kitartását, aki persze továbbra is a bábokról faggatott folyamatosan. Itt azért nem voltam benne biztos, hogy végig kibírja. Titokban drukkoltam is, hogy hátha szól, hogy menjünk ki, de csak nem adta fel.

Mint kiderült a mesében összesen egy darab élőszereplő volt, de nem igazán sikerült elvinnie a hátán a showt. Fél óra után végre megjelentek az állatok is szépen sorban egymás után, akiket nem neveznék báboknak, inkább kb mintha vmi plüssökkel bohóckodott volna a színpadon a „bácsi”. Ezen a ponton megállapítottam, hogy már tényleg kellene új szemüveg, mert alig látom a színpadot, remélem Bé jobban látta az „állatokat” mint én. A bácsit egyébként kicsit sajnáltam, rettenetes lehet ennyi gyereknek játszani tök egyedül, főleg, hogy annyira nem sikerült elvarázsolnia őket. Az előadás nem kötött le, bár nem is voltam célcsoportja, de a közönség szórakoztató volt. A gyerekek ugyanis mindenfélét bekiabálnak az előadás alatt. Imádtam.

– Nem is így van a mese! (Na ugye? Ezt már Bé is megmondta.)
– Most nem ez jön!
– Az nem ott volt!
– Nem úgy kell visszarakni!
– Add oda neki mindkét cipőd!
– Nem jól raktad rá a sálat!
– Elfelejtetted az egyik részt!
– Szerintem azt inkább tedd oda egyvonalba a másik épülettel és úgy tedd rá a tetejét. Nem! Nem úgy!

Gyerekek. Őszinték. És addig ismétlik a mondandójukat amíg úgy nem lesz ahogy mondják.
Az előadás egy pontján az egyik jószívű kisgyerek a közönségből odaszaladt és nekiadta a pulcsiját a bácsinak, mert a sztori szerint ő épp nagyon fázott. Ez mondjuk nagyon cuki volt.

Közben kis intermezzóként úgy 10 percenként egy tengerészcsíkos felsőt viselő anyuka lehúzott nyakkal körbeszaladta az egész termet a széksorok körül, valami gyerek után rohangálva. Örültem, hogy nem én vagyok a helyében. Közben a közönség soraiban a budapesti ovikban taroló ovis leprák összes variánsa is jelen volt, gondoltam, ha innen nem viszünk haza semmit, akkor sehonnan. Meglepő módon úgy tűnik csak az élménnyel gazdagodva távoztunk. Ezért mondjuk jó volt hátul ülni, így nem köhögött a nyakamba 12 sornyi gyerek.

Bé ránézésre kicsit unatkozott, de szépen nézte a műsort és lelkesen tapsolt amikor tapsolni kellett. Igazából szerintem csak maga a tapsolás tetszett neki, meg hogy a kulacsa pont befért a pohártartóba. Milyen kevésnek is tudnak örülni ugye. Viszont mivel nem voltak bábok, most vihetem el valami másik előadásra, ahol rendes bábszínházasdi van. Úgy érzem erre még egy egészen kicsit rá kell pihennem.

Összességében tök büszke vagyok rá, mert első előadáshoz képest nagyon jól viselte, bár ő sincs oda a hangzavarért (kivéve amit ő kelt ugyebár), én meg nem is értem magam, hogy miért gondoltam, hogy ez jó lesz nekünk, amikor engem már egy öt – na jó, legyünk őszinték, valójában három – emberes program gondolata is leszív szociálisan egy komplett hétre, szóval erre az egészre nagyon nem álltam készen. De rezzenéstelen arccal átestem a tűzkeresztségen.

+1 ha már tűzkeresztség:

Még szülői értekezleten is voltam most életemben először és sikerült megúsznom az SZMK-t, pedig azt mondták, hogy addig nem megyünk haza amíg nem szavazunk meg valakit. Itt azért kicsit megijedtem. Szerencsére volt aki megtört és elvállalta miközben mindenki próbált láthatatlanná válni a kis ovis székén üldögélve. Mondjuk kicsit igazságtalannak éreztem, hogy kizárólag a megjelent anyukáknak volt címezve a kérdés, hogy ki „vállalja” el, miközben a 10 jelen lévő szülő közel fele apuka volt. Vagy ott már rutinosak voltak és direkt őket küldték szülőire? A legrutinosabbak mondjuk el sem jöttek. Mindegy, egyelőre jók vagyunk.

(A kiemelt kép illusztráció, forrás: Pixabay)