Van egy nagyon szupernek tűnő tüzép a közeli kisvárosban. Előtte szoktunk elmenni kocsival, úgyhogy láttuk, hogy elég nagy, és árulnak ott mindent, ami szem-szájnak ingere. Mi még soha nem jártunk tüzépen, az ott árult dolgokkal nem is nagyon vagyunk tisztában, hiszen eddig nem kellett házat felújítanunk, és kertünk sem volt.

Ha ilyen helyzetbe keveredek, hogy egy számomra új területre kell behatolni, akkor első körben végig szoktam nézni a teljes kínálatot online, leszűkítem, hogy mi az, amire szükségünk lehet, majd alapos kutatás után pontosítom, hogy melyik terméket kellene megvenni, és megpróbálom kiszámolni, hogy mennyi lehet az anyagszükséglet (és megnézem, hogy hol a legolcsóbb). Így már egy határozott tervvel tudok érkezni, magabiztosan, mint aki világ életében a tüzépre járt volna vásárolni.

A fateleppel is ezt csinálom a mai napig, pedig ott annyira nem vagyok fogalmatlan, de mégis egyszerűbb otthon számolgatni, főleg mert helyben maximum köbméter ár van kiírva (ha egyáltalán), és ha valamit a távolságnál is nehezebben tudok értelmezni és vizualizálni, az a fűrészárunál a köbméter.

Szerettem volna előre felkészülni az elérhető kínálatból ebben az esetben is, de sajnos nincs semmilyen online jelenléte a telepnek. Errefelé ez elég általános. Ez baj. De úgyis glettet kell venni, azt biztosan árulnak, és azt talán nem is olyan bonyolult kérni. Menjünk vegyünk, és közben majd jól felmérjük a terepet!

Nem lettünk sokkal okosabbak.

Mintha magánterületre tévedtünk volna be. Nagy nehezen találtunk egy embert, ő meg úgy nézett ránk, mintha egy másik bolygóról érkeztünk volna. De kedves volt, és valamennyire kikupált minket glettvásárlásból – mint kiderült abból sem mindegy, hogy milyet vesz az ember. Viszont se szétnézni nem tudtunk, se a rendszerre nem sikerült rájönni, hogy akkor hogyan is lehet itt vásárolni, mivel átküldött minket a gazdaboltba, mert ott volt csak kisebb kiszerelésű termék. (Ott is furán néztek ránk egyébként.)

Idővel kiderült, hogy árulnak tüzifát is, és én pont hatalmas késztetést éreztem arra, hogy csináljak egy gagyi, nagyon alap fatárolót, mert sütögetni is szerettünk volna. Úgyhogy irány újra a tüzép, vegyünk fát!

Persze fogalmunk sem volt, hogy mennyi kell belőle.

Mi nem fűteni fogunk vele, csak sütögetni párszor így nyáron, és a kocsink csomagtartójában szeretnénk elhozni, úgyhogy azért túl nehéz se legyen. Itt ahhoz lehetett viszonyítani, hogy azt tudtuk, hogy mennyi vizuálisan egy köbméter tüzifa, illetve annak a hozzávetőleges súlyát. Na, annak a töredéke kellene nekünk.

Hirtelen eszembe jutott, hogy van olyan, hogy mázsa és akkor nem kell mondjuk egy nyolcad köbméter fát kérni, vagy tudom is én milyen véletlenszerű hülyeséget mondtunk volna lányos zavarunkban. Egy mázsa az ugye 100 kg, az nem viseli meg a kocsit sem, és az ilyen kérhető mennyiségnek is hangzik. Mondjuk nem tudtuk elképzelni, hogy az kiterjedésre mennyi lehet, elképzelhető, hogy nevetségesen kevés, de lehet, hogy be sem fér az autóba. Majd kiderül, de kiindulásnak jó, hogy tudjunk mit mondani.

Bátortalanul beparkoltunk a bejárathoz, és mivel nekem nagyon diszkomfortosak az ilyen helyzetek – én inkább a háttérmunkát, a kutatásokat és a magányos feladatokat végzem – így ismét Timi vállalta magára, hogy bemegy, és kideríti, hogy hogyan lehet itt tüzifához jutni.

Bóklászni kellett egy kicsit, és ide-oda bekukkantani, mire meglett a személyzet.

Hárman ültek egy ilyen irodaszerűségben, és úgy néztek rá amikor megjelent, mintha szellemet láttak volna. Nem nagyon akartak megmozdulni, vagy érdeklődni, hogy miben segíthetnek.

• Jó napot kívánok! Úgy tudom árulnak tüzifát is. Szeretnék venni, van belőle?
• Van.
• Egy mázsára lenne szükségünk, vagy amennyi belefér a csomagtartóba, mert nem tudjuk, hogy az mennyi lehet mennyiségre.
• Le kell mérni a kocsit.

Jó, de mit? És hol? És hogyan? A csomagtartó méretét vagy mit? Ezen a ponton Timi el is kezdte magyarázni, hogy milyen autónk van, hogy azért valószínűleg be fog ez férni, de mindjárt megy, és leméri. Nagyon furán néztek rá. Kiderült, hogy az autó súlyát kell lemérni rakodás előtt és után.

Jó, akkor álljunk rá a mérlegre. Én az életben nem jöttem volna rá, hogy az hol van, vagy hogy néz ki, de Timi szerencsére felismerte. Ráálltunk, és vártuk, hogy majd látunk valahol valami adatot, de nem. Intett az egyik munkás, hogy akkor menjünk tovább a kocsival.

• Hova álljak, hogy jó legyen?
• Oda.

Hát jó, megkezdődött a rakodás, a fickó nagyon mosolygott magában, mint aki rendkívül viccesnek találja, hogy mi most így itt vagyunk és vásárolunk. Próbáltunk vele szocializálódni pakolás közben.

• Ez egyébként milyen fa?
• Cser.

Itt úgy látszik, hogy nem nagyon fogunk beszélgetni.

• Majd szükségünk lenne tőkére is, amin tudunk fát hasogatni, azt is tudunk majd itt venni? Nem most, mert most nem fér be.
• Le kell vágni.

Jó, de hol? Kinek? Hogyan? Aztán kibarkóbáztuk, hogy valószínűleg lehet vágatni a rönkből valahogy.

• És az milyen árban szokott lenni nagyjából?
• Fa.

Oké, hagyjuk. De Timi nem adja fel.

• Úgy tudom raklapot is lehet venni innen, ugye?
• Lehet.

Bepakolta nekünk a fát amennyit gondolt, aztán vissza kellett menni a mérlegre. Visszagurultunk, majd elkezdtük találgatni, hogy amikor befele mértek, akkor vajon Timi benne ült-e még a kocsiban vagy már kiszállt belőle. De amire eddig eljutottunk, addigra megláttunk egy másik férfit, aki az „iroda” előtt állt egy kockás füzetből kitépett papírral a kezében, és szemmel láthatóan minket várt. Így hát Timi odament hozzá, átvette a francia kockás papírt, amire mint kiderült az érkezési és távozási súlyunk volt felírva. Ezek szerint 80 kg fát vettünk. Ezzel a papírral bebattyogtak az irodába – mert mint kiderült ott kellett fizetni – és utána a személyzet további csodálkozó tekintete mellett távoztunk.

Egyszerűen nem értem ezt a helyet.

Itt az nem lehet olyan furcsa, hogy nem ismernek, mert ez már egy kisváros, nem a falu. Az mondjuk fura lehet, hogy két nő és egy gyerek bemegy a tüzépre, de azért ennyire csak nem az. (Milyen jó vicckezdődés lehetne ez. És azt ismered, amikor két nő és egy gyerek bemegy a tüzépre?)

Aztán arra is gondoltunk, hogy tulajdonképpen egyszer sem láttunk még itt vevőt, lehet, hogy náluk nem szokás így az utcáról betérve vásárolni? De ez egy nagy telep, és legalább három csendben üldögélő alkalmazott volt most is ott. Vagy csak nagy tételben, platós teherautókkal jönnek áruért? De akkor ők honnan tudják, hogy mit lehet itt kapni és mennyiért? Mert se árak, se terméklista nincs sehol.

Nem tudom mi van itt, vagy hogy szokás. Pedig olyan jó kis tüzép lenne, olyan nagy választék van – csak épp nem tudjuk, hogy miből. Így meg annyira furcsa az egész. És beszélgetni sem sikerült, úgyhogy nem is tudtuk jobban kiismerni itt a szokásokat. Sajnos nem úgy van, hogy akkor az ember átmegy egy másik telepre, ami szimpatikusabb, mert örülünk, hogy egyáltalán ezt találtuk itt a környéken.

Lehet, hogy az volt a baj, hogy pénteken négykor mentünk, és ötig vannak nyitva, és mondjuk meg volt határozva, hogy egy nap fejenként csak száz szóval gazdálkodhatnak, és így nap végére már alig maradt a keretből. Vagy csendkirályt játszottak és megzavartuk őket. Én, mint a feleslegesen kimondott szavak ősellensége (nem a leírt, a kimondott!) valahol megértem őket, de ez még nekem is extrém volt.

Na mindegy, lett tüzifánk.

Az egy mázsa körülbelül elég is lett volna, de ez a 80 kg is bőven elég lesz már az idei – és a jövő évi – sütögetéshez. Főleg, ha folyton tűzgyújtási tilalom van, ami különösen a külterületre vonatkozik, és azon belül is az erdők x méteres környékére. Tehát ránk.

Ezeken a helyeken még tűzrakóhelyen sem szabad tüzet rakni. Mi egyrészt szabálykövetőek vagyunk, másrészt teljes a szárazság a telken, és nem vagyunk a saját magunk ellenségei. És rengeteg hatalmas tűz volt a földeken a környéken. Ráadásul amilyen alacsony nyomáson csordogál a slagunkból a víz, még egy kisebb tüzet sem tudnánk megfékezni jelenleg. Később majd viszünk poroltót.

Megcsináltam gyorsan a low effort fatárolót.

Ez pontosan három vágással – amit kézi fűrészeléssel oldottam meg – és négy darab szög beverésével járt, és már működőképes is volt. Végre újra használhattam a jó kis japán fűrészeimet. Egyszerűbb volt őket elhozni, mint a gérvágót lett volna.

A vicces kis tároló mindennel együtt 7600 forintba (ennek a fele a két zsalukő volt) és körülbelül 10 perc munkába került. A tüzifa valami 4000 forint volt, úgyhogy nagyon gazdaságosak voltunk. A tároló direkt ilyen béna, mert ideiglenes és még mobilis is – majd máshová át kell rakni később – és így nem mentek el vele értékes telken töltött napok sem (se sok pénz), hogy valami csili-vili tárolót építsek. Nem kell minden projectbe hiperfókuszt raknom. Tanulom az elengedést is. Majd még kap valamilyen egyszerű tetőt és annyi. Vagy csak egy ponyvát.

---

Következő rész – 10. Némán

Előző részek:
8. A medence
7. Az elvadult szomszéd
6. Az élővilág
5. A Favágó
4. A Rovarirtó
3. A fürdőszoba
2. A birtok
1. Úton az ügyvédhez
0. Előszó