Sok várakozás és hercehurca után végre a nevemre került a birtok, és tavasz óta (hétvégi) vidéken bénázók lettünk. Lett egy kis földünk egy kis faházszerűséggel és egy mini présházzal, pincével. Külterületen, viszonylag távol Budapesttől. Jobb lett volna közelebb, de szegény ember vízzel főz.

Egyből úgy indult a dolog, hogy a nyarakat itt fogjuk tölteni és ez milyen jól jön majd így, hogy lassan iskolás lesz Bence(6), és így talán valamivel könnyebb lesz megoldani a kegyetlenül hosszú nyári szünetet. Épphogy a nevemre került végre a hosszas procedúra után a telek, amikor közölték a munkahelyemen – ahol 15 éve távmunkában dolgozom – hogy ezentúl heti háromszor kötelező bemenni az irodába. Ennyit a vidéki nyarakról. Úgyhogy hétvégenként megyünk, amikor tudunk.

A ház nagyon retró, a kert és úgy nagyjából minden teljesen elvadult.

Ilyen tempóban és ilyen szűkös költségvetésből évekig el fog tartani, hogy legalább alapállapotba hozzuk az egészet.

De van villany és vezetékes víz is, utóbbi sajnos csak a kertben. Szerencsére gyakorlott és jól felszerelkezett kempingezők vagyunk, így a vécén és a zuhanyzón kívül gyakorlatilag mindenünk volt, ami az alap „túléléshez” kellett. És ide sátrat legalább nem kell vinni, mert aludni azért lehet a házban.

Maga a telek több, mint fél hektár.

Kezdésnek talán kicsit erős, de így kellő távolságra vagyunk mindentől és mindenkitől. A két alapkritériumunk mellett (legyen víz és áram) az volt a harmadik, hogy ne kelljen már melltartót venni és rendesen felöltözni, ha kimegyünk a kertbe. Ne legyen senki látótávolságon belül. És ekkora területen bőven lesz lehetőségünk akármit is csinálni később. Már ha valaha kitaláljuk végre, hogy mi is legyen az az akármi.

Két épület van a kis birtokunkon, egy nem túl nagy faház, ami 40 évvel ezelőtt, az akkori technológia szerinti fa szendvicspanelekből épült, és van egy pici téglaépület, amiből nyílik a pince, de maga az épület olyan kicsike, hogy inkább csak leülni lehet benne, aludni például nem. Azt használjuk tárolónak. Mindkét épület elég tragikus állapotban van, de innen szép nyerni.

Most a faházzal foglalkozunk csak, hiszen abban lesz az életterünk. Van a házban egy pici hálószoba, egy másik annál is kisebb helyiség, ami pont alkalmas lesz majd egyszer fürdőszobának, és van még egy nappali. Ez minden. Egyelőre teljesen üres az egész, egy retró, piros sarokülőt leszámítva, amit a rám törő gyerekkori nosztalgikus emlékek és a tárolókapacitás miatt jó ötletnek gondoltam megtartani.

Szépen feltöltöttük a házat a kempingcuccainkkal, szék, asztal, elektromos hűtőtáska, matracok, kempingfőző stb. Egyelőre a földön alszunk faltól falig egy kupacban a picike hálószobában. Nem túl kényelmes azért, de el lehet viselni.

Viszont felkelni onnan maga a pokol.

Alaposan mérlegelni kell, hogy mennyire éri meg a reggeli felkelésen kívül esetleges plusz alkalmakat beiktatni, mondjuk mert jaj, rajtam maradt a szemüvegem vagy kint maradt a telefonom/vizem/zsebkendőm vagy épp Buksi (a gyerek plüss tacskója) vagy mert mondjuk pisilni kell. Kevés szánalmasabb látvány van annál, mint amikor reggel – hosszasan és jól rákészülve a feladatra – megpróbálok onnan feltápászkodni. Negyven felett – ráadásul puhosan – nem mennek már olyan gördülékenyen a dolgok.

A padlót, amin alszunk, ilyen korabeli panellakásokból megmaradt linóleummal borították.

Ez a hálóban és a (jövőbeli) fürdőben még nagyjából rendben is van, csak ronda, de az végül is mindegy. A nappaliban viszont csak úgy egymás mellé van terítve négy csík linóleum, bármiféle rögzítés nélkül. Folyton elbotlunk az illesztéseknél, és ugyanitt mindenféle lény kényelmesen be tud menni alá. És be is megy.

A színének és a mintájának a kombinációja maga a Bermuda-háromszög, ha leesik valami a padlóra, többet az életben nem találja meg senki. Nagyjából egy hónapja keresünk egy kicsike piros műanyag bőröndöt, ami Bence újonnan kapott repteres játékának volt a tartozéka, és a játék kibontása utáni második percben leesett és eltűnt. Nincs mit tenni, elnyelte a minta. De a padló a kisebb probléma.

A nagyobb gond a gusztustalan tapéta.

Néhol durván ragaszkodó, viszont sok helyen már csak a szentlélek tartja fent a falon. Van, ahol szó szerint már félig le is jött az adott csík. Mint kiderült, ez a förmedvény remek otthon biztosít számtalan poloskának. Meg még ki tudja minek.

Nem is igazán aludtam jól a házban az első éjszakákon.

Éjjelente folyton valami motoszkálást, zizgést hallottam. Néha a tapéta alól, néha a padlásról, néha kintről. Nem annyira volt megnyugtató. Mivel elég élénk képzelőerővel vagyok megáldva, mindezt ráadásul némi (oké, jelentős mértékű) szorongással megfűszerezve, ezért nagyon kellett koncentrálnom, hogy azonnal elaludjak, és ne hallgatózzak az éjszakai néma csendben, hogy épp mi zörög, mi motoszkál a falban vagy ki tudja hol, és milyen állat vagy rovar fog Alienként kitörni a tapéta alól, és ráugrani a fejemre. El se tudnék menekülni, mert mire feltápászkodnék a matracról, addigra már mindegy lenne. Persze minél gyorsabban és süketebben akarok elaludni, annál kevésbé sikerül, de azért alakul a dolog.

Attól például egyáltalán nem kell tartanom, hogy meglátok valamit a sötétben, mert este szó szerint vaksötét van a házban (és kint is).

Van a gyereknek egy éjjeli lámpája, az úgynevezett Cicalámpa, ami nélkül sehol sem tud aludni.

Szerintem kibírhatatlan egy dög, én nem tudok aludni mellette otthon, mert ott – a városi, esti fényviszonyok mellett – nagyon erős a fénye. De a telken minden más megvilágításba esik. Vagy ebben az esetben a megvilágítás hiányába. Így amikor úton vagyunk a kis birtokunkra és elhangzik a kocsiban az „Ugye beraktad a Cicalámpát?” kérdés, kicsit mindig megáll mindenkiben az ütő, amíg valaki meg nem erősíti, hogy minden rendben, itt a lámpa és az elemek is fel vannak töltve, mindenki nyugodjon meg. Így a Cicalámpával alvás mindhármunknak ugyanolyan fontos lett. Legalább jobban megértjük a gyereket.

Mindezek mellett a ház gusztustalanul büdös is volt.

Tudom, eddig kész főnyeremény.
Először nem tudtuk, hogy miért. A komposzt vécének van ilyen szaga? Vagy a tapéta alatt lakó poloskahordáknak? Vagy mi a fenétől fordul ki a belünk, ha belépünk az egyébként üres házba? Kitakarítottunk mindent, leszedtük a százéves karnisokat, függönyöket, képeket, de a szag maradt.

Aztán elkezdtük leszedni a tapétát. Nagyon izgultam, hogy milyen szörnyűségeket találunk majd alatta, mondjuk komplett hangyabolyt, darázsfészket, vagy mindenféle mutáns ízeltlábú kolóniákat. Szerencsére egész jól megúsztuk a dolgot, a bejárat körül volt sok poloska a koszlott tapéta alatt, de más nagyobb dolog eddig nem került elő.

Vagyis de.

Nagy meglepetésünkre, a szendvicspanel elemek illesztésénél a hézagok negyven évvel ezelőtti újságpapírral voltak kitömve. Erre nem számítottunk, viszont így legalább láttuk, hogy tényleg negyven éve épült a ház. Az újság és a tapéta is gyomorforgatóan büdös volt, így meg is lett a szag forrása. Itt bizony masszívan dohányoztak évtizedeken keresztül, és ez még össze is keveredett egy jó kis poloskaszaggal.

Minden átvette ezt a bűzt. De még a fém karnis is hamutálszagú volt. Úgyhogy fő küldetésünk egyelőre az, hogy leszedjük mindenhonnan a tapétát és betömjük valamivel a réseket, ami az újságnál kicsit korszerűbb, de mégis engedi mozogni a falakat, ha épp olyanjuk van, hogy mozogni akarnak.

Utólag kicsit bánom, hogy nem olvastam el az újságot, de elképesztően undorító volt. Már késő bánat.

---

Következő rész – 3. A fürdőszoba

Előző részek:
1. Úton az ügyvédhez
0. Előszó