Az első halál

Nem alakult túl jól a nyár utolsó telken töltött hétvégéje.

Az érkezés után nagyjából egy percen belül bizonyosságot nyert, hogy igen, a pelék időközben tényleg családot alapítottak nálunk. Ezt onnan tudtuk meg, hogy masszív dögszag és egy halott babapele fogadta Timit a Peleházon belül, a pincébe vezető lépcsőn. Nem is értjük, hogy került oda belülre.

Oké, hogy félig-meddig a szekrényben laknak, és/vagy odajárnak le kakilni a padlásról, de azért az nehezen elképzelhető, hogy mondjuk kinyitották a szekrényajtót, kiesett a gyerek, majd visszazárták maguk után a szekrényt. Úgyhogy nem tudjuk mi történt, de Timi szerencsére nem jön zavarba ilyesmitől, megfogta, elásta.

Én valószínűleg rázártam volna a házat és soha többé nem megyek be oda, vagy fogalmam sincs mit csináltam volna. Ez volt az első számú halál.

A második halál

Nem kellett sokat várni a következőre, másnap reggelre meg is érkezett.

Előző nap már este volt mire megérkeztünk, ezért akkor csak bepakoltunk és feküdtünk is le, nem néztünk már szét kint. Így reggel meglepve tapasztaltuk, hogy valami világosbarna kupac fekszik a szomszéd kocsmáros néni telke előtt, közvetlenül a földút mellett a kocsibeállón. Először azt hittük, hogy egy kutya, de kiderült, hogy egy fej nélküli őztetem.

Erre nem igazán álltam készen, így is teljesen kivoltam a pelés történettől, és attól, hogy egész éjszaka alig aludtam, mert valami nagyon fura, lokalizálhatatlan hang jött valahonnan a házból, vagy ami még rosszabb, a szobából. Pedig azt hittem, hogy ezen már túl vagyok. De kihagytunk egy hónapot, azóta ki tudja mik történtek itt.

Például idehalt egy őz, akinek nincs feje.

Nem volt friss a tetem, mint kiderült, már előző hétvégén is ott volt, de a kocsmáros néni másik oldalán levő szomszédot (Tibit) nem zavarta annyira, hogy foglalkozzon a kérdéssel, mert nem az ő területén érte a halál szegény őzikét. Mondjuk az ő szőlőültetvénye előtt volt két méterrel, de hát kinek mi a zavaró.

Hozzánk nem volt annyira közel, nem is láttunk rá közvetlenül, de minket azért zavart, hogy ott rohad egy nem kicsi állati tetem a kánikulában a földút mellett.

Ezen annyira felhúztam magam, hogy bár utálok intézkedni (kivéve írásban), de ha kellően motivált vagyok, vagy nagyon felháborodok, akkor nincs ami megállítson, mindent megoldok az általam utált csatornákon keresztül is.

Így mentem be személyesen a helyi önkormányzathoz.

Még a lakóhelyemen sem jártam soha az önkormányzatnál, nem is tudom miket lehet ott csinálni ha így besétál az ember, de nincs mese, valahogy ki kellett deríteni, hogy ilyenkor mi a fene van. Mivel külterületen vagyunk benne volt a pakliban, hogy senkit nem fog érdekelni a dolog.

Timi nagyon lendületben volt, már az őzet is el akarta ásni, azt meg nagyon nem szerettem volna. Mindenféle bogarak meg férgek voltak rajta, a talaj is kőkemény volt, meg egyébként is, NEM!

Úgy képzeltem, hogy majd bemegyek az önkormányzat épületébe, és lesz ott valami recepcióféleség vagy valami titkárnő, és akkor majd őt megkérdezem, hogy merre tovább. Mondanom sem kell, hogy nem volt ilyen.

Ott tébláboltam, mentem a hang irányába, benéztem mindenféle nyitott ajtón (szerencsére legalább bekopognom, és benyitnom nem kellett sehova). Valahol épp mászkált egy csoportnyi ember, nem tudom kik voltak, de leszólítottam őket. Szépen bemutatkoztam és közöltem, hogy egy fej nélküli őz rohad a szomszédunk portáján külterületen, és mondják már meg, hogy ilyenkor ugyan mi van, mert mi nem ismerjük még ki magunkat itt.

Mint kiderült pont a polgit szólítottam le.

A vele levő öt-nyolc ember (gondolom helyiek) pedig érdeklődve nézte, hogy ki vagyok, hogy kerültem ide, és mi bajom van. A polgármester nagyon kedves volt, és adott egy számot, hogy ő valami erdész vagy ilyesmi, és ők szokták intézni az ilyeneket. Kérdezte, hogy amúgy hol van ez a telek. Próbáltam körülírni, hogy nincs címünk, de erre és arra van. Nem sikerült beazonosítani, aztán kérdezte, hogy kitől vettem a pincét. Megmondtam, és úgy már rögtön tudta, hogy hol van.

Szerintem a fél falu ennél a pincénél bulizott az elmúlt negyven évben, mert eddig az előző tulaj neve alapján mindenki rögtön be tudta azonosítani a helyszínt. Azt mondta, hogy majd az erdésznek is így mondjam, akkor ő is tudni fogja, hogy hova kell menni.

Boldog voltam, hogy ezt ilyen jól elrendeztem, mentem a dolgomra és közben felhívtam a megadott számot, ami nem volt kapcsolható. De nem baj, majd próbálkozom még.

Addig is újra elmentünk a kedvenc tüzépünkre, mert azt mondták, hogy van ott nagyon olcsó raklap, és azzal akartam keretek közé szorítani a komposztot, hogy ne csak egy kis szánalmas összeesett „szénakupac” legyen, hanem gyűljön normálisan. Na, már nincs ilyen olcsó raklap, csak sokszoros áron lehet venni. Úgy meg kell a francnak. Low effort és low cost tároló lett volna belőle. Aranyáron nem veszek raklapot komposztketrecnek, akkor majd kigondolom, hogy mi a második legolcsóbb megoldás erre, és barkácsolok valamit.

Eddig nagyon nem volt sikeres ez a hétvége, de mindegy, van ilyen.

Hívogattam még ezt az erdészt, de valószínűleg már nem volt jó a szám, úgyhogy megint felhúztam magam, és egy egyperces netes kereséssel találtam kontaktot a helyi vadásztársasághoz, ő fel is vette a telefont, szólt az illetékeseknek, és szó szerint öt percen belül ott voltak nálunk egy pickuppal, és elvitték a halott, fej nélküli őzet.

Nem is értem, hogy Tibi ezt miért nem intézte el, mikor ő már egy hete tudott erről, és ő ismeri a helyi viszonyokat. Inkább hagyta ott rohadni. Nekem nem helyiként – aki eddigi életem során sohasem keveredtem még ehhez kicsit is hasonló szituációba se – is alig pár percembe került elintézni. Na mindegy, büszke is voltam magamra, hogy na ezt aztán milyen jól megoldottam.

A folyamat közben kiderült, hogy mégis volt feje az őznek, csak alá volt fordulva, úgyhogy összességében csak egy félig fej nélküli őztetem halt ide. Sajnos azt is megtudtuk, hogy ez kutyák műve volt. Ez nem túl biztató, jobban örültem volna, ha valami vadállat lett volna, aki amúgy nem jön az ember közelébe. Vagy nem is tudom. Jobb lett volna, ha nem is történik meg ez az egész.

Ezen a ponton már a kóbor, vad kutyák esetleges jelenléte még tovább húzta le az amúgy is rettenetes hangulatomat. A gyerek is kint szokott játszani a teraszon és a ház előtt, és nem lenne jó, ha hirtelen megjelenne pár ki tudja milyen kutya, akik hobbiból nagyvadakat ölnek. De remélhetőleg jövőre már legalább a ház környékét le tudjuk majd keríteni.

Gondoltam sebaj, felmegyünk egy kicsit dolgozni az akácosba, folytatjuk a terület kitisztítását és majd a munka visszahoz az életre.

Nem így lett.

A történtek után egyáltalán nem éreztem komfortosan magam fent a susnyásban (a jobban elvadult távolabbi részen kellett volna most dolgoznom). Abba is hagytam a munkát, lejöttem a ház mögé ahol Timi tevékenykedett, majd ebben a pillanatban felfedeztem a földben egy jó nagy lyukat, ahova ki-be repkedtek a darazsak.

Ez elmúlt napokban pont rengeteg videót dobált fel a Facebook nekem mindenféle földi darázsfészkekről, hát persze, hogy olyanunk is van. Mondjuk ez szerencse, mert ezeknek a videóknak köszönhetően ismertem fel a helyzetet, így megúsztuk baj nélkül.

Pont ott volt, ahol Timi feljárkál a ház mellett a fenti részre naponta sokszor, elég ijesztő lett volna, ha belelép. Az is nagy szerencse, hogy ott le volt kaszálva a fű és emiatt könnyen észrevettem. A susnyásban ez esélytelen lett volna.

Ettől végképp elment a kedvem mindentől. A teraszon amúgy sem lehetett megmaradni a darazsaktól (volt összefüggés a kettő közt), és akkor még ez is. Legszívesebben hazamentem volna. De maradtunk.

Közvetlenül ezután a darazsak mellett még vagy harminc méhecske is repkedett egyszerre a teraszon, a terasz előtti undorító vízgyűjtőből akartak inni. Szomjasak voltak persze, de azért abban az idegállapotban ez már sok volt nekem. Nem elég, hogy a darazsak, de még ez is. Oké, nem feltétlenül bántanak, de sokan voltak.

A harmadik halál

Egyszer csak Timi közölte, hogy amúgy abban a terasz előtti undorító vízgyűjtőben van egy béka. Egy (szerintem) rusnya barna béka volt. A gyerek iszonyúan megörült neki, kivitte a kis székét és figyelte egészen addig, amíg be nem kergették a darazsak. Rengetegszer ellenőrizte a nap folyamán, hogy megvan-e még a békája.

Én itt már elengedtem ezt a napot, fáradt és nyűgös is voltam a kialvatlanság miatt. Hátha majd holnap jobb lesz.

Nem lett.

A gyerek első dolga volt reggel megnézni a kis barna béka barátját, de ő gyanúsan sokáig volt a víz alatt.

Egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy nem alszik, hanem megvan a harmadik halálesetünk. Három nap, három halál.

Volt nagy vigasztalhatatlan szomorúság, hogy már olyan jól összebarátkozott vele, és most meg meghalt szegény. (Még szerencse, hogy a pelés esetet sikerült diszkréten intézni.)

Timi kihalászta a hullát a gyerek kék horgászhálójával, amit körülbelül három éve vettem, mert elképzeltem azt az idilli képet, hogy majd milyen cukin fogja vele a strand szélén „kifogni a kis halakat”. Na olyan végül nem volt, de mindig mondtam, hogy majd jó lesz az még valamire.

Jó is lett, bár álmomban sem gondoltam rá, hogy egyszer még egy döglött béka kihalászására lesz használva.

Timi elásta a békát is.

Kicsit fura, hogy mindent ilyen lelkesen azonnal el akar ásni, de azért nagyon örülök is neki, mert én képtelen vagyok ezekre a dolgokra.

Ezen a hétvégén erősen megkérdőjeleztem, hogy akarom-e én ezt az egészet.

Eddig azért kezelhető volt a helyzet, szép lassan szoktam hozzá a dolgokhoz, büszke is voltam magamra, hogy milyen jól bírom, de most ez így sok volt egyszerre.

Főleg a darazsakon akadtam ki egyébként. Meg a potenciális kóbor kutyákon.

Gyűlöltem az egészet.

Ja, és a gyereken az első éjszaka után 25 darab valamilyen csípést számoltam meg, és ezek csak a nagyobbak voltak. Nekem is lett sok csípésem, de én ennyire azért nem voltam finom. Nem tudom mi csinálta, mert csak nem volt bent 25 darab kiéhezett szúnyog a mini hálóban (plusz még akik engem csíptek meg). Nem is akarom tudni.

Nem voltunk lent egy hónapja, akármi is volt az, nagyon éhes volt már. Szerencsére jóllakott első éjszaka velünk, mert utána már csak pár új csípésünk lett.

Ja, és az egyetlen növény, amin volt termésünk, ráadásul nagyon sok, az a Peleház melletti hatalmas mogyoróbokor volt. Egy hónapja rogyásig volt mogyoróval. Csupa zöld volt még az összes, de rengeteg volt rajta. Alig vártam, hogy lássam akkor is, amikor már megérett.

Sajnos ez nem jött össze, mert szó szerint egy darab sem volt már rajta. Mindent begyűjtöttek a pelék, mókusok és még ki tudja kik. Legalább egy szemet hagytak volna mutatóba, de nem, nagyon alaposak voltak. Talán majd jövőre. A betakarítással nem kell vesződnünk.

Úgyhogy minden csodás volt.

Azért volt egy kis sikerélményem is a végére, mert elkezdtem a festést és egész biztató lett az eredmény. És abban a körülbelül tíz percben, amit egész hétvége alatt sikerült a teraszon töltenem, pont kiszúrtam a fácáncsaládunkat, immáron a fácángyerekekkel együtt, ahogy szépen battyogtak be az erdőbe estére. Rég láttuk őket, nagyon cukik voltak.

A sok állati halál után, ami bekövetkezett a héten, ennek kimondottan örültem. Nekem ők a kedvenceim a telken előforduló élőlények közül.

Remélem mindig lesz fácánunk.

(A kiemelt kép illusztráció, forrás: Pixabay)

Következő rész – A darazsak

Előző részek:
12. A másik szomszéd
11. A tapéta
10. Némán
9. A Tüzép
8. A medence
7. Az elvadult szomszéd
6. Az élővilág
5. A Favágó
4. A Rovarirtó
3. A fürdőszoba
2. A birtok
1. Úton az ügyvédhez
0. Előszó